Focidrukker

A mostani hétvégén ismét megbizonyosodtam arról, hogy a sport több, mint tevékenység, amit nap mint nap csinálunk. A sport egy életforma. Szombati nap folyamán egy Szentlőrinc-Komló NB2-es U14-es mérkőzésen vettem részt, mint játékvezető asszisztens. A 20.percben már 5-0-ra vezetett a hazai együttes, úgy szedték szét az ellenfél védelmét ahogy akarták, a komlóiak nem találták az ellenszert, a párharcokban is szinte kivétel élkül alulmaradtak. A játékban benne volt egy kiütéses győzelem is, mint később kiderült az is lett (14-1). A mérkőzés 22.percében a vendégek egyik védő játékosa napszúrást kapott, és elterült a földön. Ahogy az lenni szokott, jött a szokásos segítség, és az elmaradhatatlan szóda, a játékos az oldalvonalon kívülre sétált, de látszott a mozgásán, hogy nincs jól. Nem sokkal később megjelent mellette az édesanyja, aki azt javasolta, hogy ne menjen már vissza a pályára, mondván nem ér annyit ez a már elvesztett meccs, hogy az egészségét kockáztassa. Erre a kissrác sírni kezdett, de nem a rosszulléte miatt, hanem mert vissza szeretett volna térni a pályára, azt mondta nem szeretné cserbenhagyni a társait, és játszani szeretne tovább. Ismétlem az állás 5-0, az esélytelenek teljes nyugalmával játszanak, az ellenfél villámgyors támadói úgy forgattaák meg a komlóiak védelmét, ahogy akarták, és mint mondtam egy komolyabb zakó volt kilátásban. Nem mellesleg a kissrác védő volt, így még kevesebb öröme lehetett a játékban. De visszatért egy 10 percre, úgy is, hogy továbbra is szédült, és teljes erőbedobással játszott, hogy aztán a félidő vége előtt az edzője lecserélje. Gondolom nem véletlen volt ő a komlóiak csapatkapitánya. Mindez 12-13 éves gyerekek mérkőzésén. Ez az a hozzállás ami valakit sportemberré tesz, és ez az amit hiányoltam a portugálok ellen.